Póker- és sportpszichológia, 1. rész

Ha bármely barátomnak vagy a családomnak azt mondtam volna, hogy egy sportpszichológus tanácsára van szükségem, azt hiszem, egészen 2010-ig nevettek volna rajtam. Olyan távol áll tőlem az, hogy sportoló legyek, amennyire csak lehet, és amire szükségem van, az egy sport…akármi, ugyanis szükségem lenne egy tehetségkutató ügynökre, egy testőrre és egy dublőrre is.

A póker azonban más – remek szinten tartó, egy aréna, ahol mi, akik nem rúgjuk jól a labdát, néha a legjobbakkal küzdhetünk meg, valós eséllyel a győzelemre. Akár sportnak hívod a pókert, akár nem, azt hiszem, meglehetősen egyértelmű, hogy hol jelenthet nagy előnyt egy sportpszichológus. Bár ez lényegében egy matematikai játék, a szerencsejáték, a pénz, az agresszió és az ego összetevők elegek ahhoz, hogy olyan játékot kapjunk, amitől néha „fulladozol". Olyat, amelyben megengedheted, hogy az érzelmeid uralják a cselekedeteidet és saját szemeiddel végignézheted, ahogy a bankrollod eltűnik előled, mivel hagytad, hogy a vörös köd elszórja a zsetonjaidat.

Az elmúlt 12 hónap elég borzalmas volt számomra a játék szempontjából. Olyan volt, mintha egy kígyó harapott volna meg, és a világ legpechesebb játékosának éreztem magam. Hosszú időn át elég rosszul ment a játék, folyamatosan erősebb kezekbe szaladtam és sokkal többször húztak túl rajtam, mint ahányszor azt megérdemeltem. Eljutottam arra a pontra, hogy pechre számítottam, ahányszor csak középre került a pénzem, ami lényegében befolyásolta a játékomat is. Sokkal inkább féltem a kockázattól, sokkal inkább próbáltam irányítani a potot, monster lapokkal kerestem az olcsó mutatásokat és overbeteltem, hogy olyan gyorsan vége legyen a leosztásnak, amennyire csak lehet. Szintén nagyon lustává váltam, mint játékos, és az asztaltól távol nem foglalkoztam a játékkal, hogy fejlődjek benne.

"Ugye tudod, hogy amit elmondtál, az egy nagy hülyeség, ugye?" – válaszolt a mentális edző, Jared Tendler az első találkozásunkkor. Ez nem az volt, amire számítottam – talán jobban készültem egy „vizualizáld a győzelmed" beszélgetésre, melyeket a sportpszichológiához kapcsoltam és a tévében láttam, ahol egy sportembernek annyit kell tennie, hogy elképzeli magát góllövés/pontszerzés közben, és az varázslatos módon megtörténik.

Tendler azonban nem erről beszélt. Ő valójában egy képesített tanácsadó, és elmondta, hogy az vagy, amit a pókerasztalnál vagy az élet bármely területén teszel. Az emberek arra vannak rendeltetve, hogy ugyanazokat a hibákat ismételjék meg újra és újra, és Jared munkája az, hogy megfejtse, miért csinálom azt, amit csinálok, valamint az, hogy megtanítson ennek megváltoztatására.

Három olyan problémát összegeztünk, amivel én állok szemben, és ezek kapcsolatban vannak egymással. Először is áldozat felfogásom volt – őszintén hittem abban, hogy pechesebb vagyok másoknál, és hogy valamilyen módon meg vagyok átkozva. A második gond az volt, hogy hirtelen nagyon félek, amikor kockáztatni kell az asztalnál, és mindig a biztonságosabb utat választom minden helyzetben. Végül pedig nem fordítottam elég időt a játékomra az asztaltól távol, hogy tanuljak, és a tanulásra úgy tekintettem, mint a házimunkára. Elég nyilvánvaló, hogy az áldozat felfogásom kapcsolatban áll a kockáztatás elkerülésével, de meglepődtem, hogy mindkettő kapcsolatban áll az asztaltól távol mutatott lustaságommal is. Jarednek végül sikerült elérni nálam, hogy rájöjjek: a balszerencsémről szóló fixációm szolgál mentséggként arra, hogy abbahagytam a tanulást, ugyanis azt mondogattam magamnak, hogy nincs értelme a tanulással próbálkozni, hogy jobb játékossá váljak, ha az ellenfeleim amúgy is túlhúznak rajtam.

Igaza volt. Megjelent a villanykörte a fejem fölött, és kis szkepticizmus után átváltoztam.

Ahelyett, hogy egy hatalmas mentális hullámvasútra szálltam volna fel, melynek végén egy zsák arany várt, Jared olyan útra terelt, melyen sokkal lassabban, megállva és újra elindulva kellett haladnom, mintha dugóba kerültem volna, és egyszerre csak keveset haladtam, de azt biztosan. Az egész inkább arról szólt, hogy minden alkalommal egy kicsit javuljak, mint arról, hogy megpróbáljam újra felfedezni a kereket.

Például a kockázatkerülés gyógymódja az elképzelésem szerint az lett volna, hogy belevetem magam a mélyébe, és az általam elképzelhető legfélelmetesebb pókeres szituációba ugrok bele (mondjuk durrrr ellen játszom anélkül, hogy megnézem a lapjaimat), de valójában sokkal inkább arról szólt a dolog, hogy minden alkalmat felírtam, amikor olyan helyzetbe kerültem, hogy féltem kockáztatni – majd megkérdeztem magamtól, hogy miért volt így, és egy-egy játékszakasz után úgy éreztem, hogy jobban értem, miért félek a hazardírozástól.

Újabb példa a kis változásra, ezúttal az asztaltól távoli tanulással kapcsolatban az volt, hogy rájöttem: nem a legjobb szituációkat választottam ki az elemzésre. Általában a legnagyobb győztes és vesztes leosztásokat választanám, vagy az olyanokat, ahol túlhúztak rajtam, de Jared gyorsan rámutatott ebben a hibára, ugyanis a legtöbb ilyen leosztás nagyon is szokványos és nagyon keveset lehet tanulni belőle. A tanulmányozás helyett azzal, hogy ezeket a leosztásokat választottam ki, csak ráerősítettem a létező hajlamaimra, vagyis arra, hogy azzal csapom be magam, hogy jobb, rosszabb vagy pechesebb voltam a valósnál.

Sokkal jobb feljegyezni minden olyan leosztást, amin fennakadtam. Bármilyen leosztást, ami után leálltam és talán tiszta fejjel sem tudtam gondolkozni tovább. Bármilyen leosztást, ahol úgy éreztem, hogy a szívem gyorsabban vert, vagy egyszerűen csak összezavarodtam. Ezek azok a leosztások, melyekből valóban tanulni lehet; még akkor is, ha nem toltunk középre minden pénzt. Ahelyett, hogy a pókerezésen változtattam volna, a tanuláson változtattam, és sokkal nagyobb befogadóképességet építettem ki arra, hogy többet tanuljak egy-egy játékszakaszból.

Megvolt tehát az elgondolás, hogy miként húzhatom ki magam a csávából. Most már csak az volt a feladat, hogy a gyakorlatban is alkalmazzam mindezt...

Keresd a cikk második részét is!

• 
• 
• Email egy barátnak
• Nyomtat